Van az az elmélet, hogy szülni jó. Hát, nem tudom. Kell hozzá némi mazochizmus, hogy az ember így gondolja. Nem mondom, hogy az eredmény nem kurvajó, és elképzelhetetlen, meg leírhatatlan, meg minden ilyesmi, hogy a végén ott van egy szupercuki kölök, aki a te fiad, és úgy néz ki, mint az apja, úgy forgatja a szemét, és olyan az orra, de ettől még maga a szülés iszonyatosan fárasztó, embertpróbáló és fájdalmas folyamat. 

És az enyém még nem is volt különösebben bonyolult, vagy nehéz szülés. Jó, az orvosom szerint ne pironkodjak, mert a kitolási fázis igenis nehéz volt, de én pont nem azt a részt éltem meg rosszul. Ott már tudtam, hogy közel van a cél, hogy előbb-utóbb ebből mégiscsak lesz gyerek. 

És ott volt velem végig a világ legcukibb férje, akihez oda lehetett bújni fájás közben, aki szorította a kezem, és, aki úgy vezényelte nekem a kitolási szakaszt, mint egy tábornok. De tényleg. Semmi másra nem emlékszem, csak az ő szavaira, ahogy fogja a fejem, és mondja, mikor mit csináljak. Voltak ott szülésznők, meg az orvosom, aztán egy idő után jött a vákumos ember is,* meg az ügyeletvezető, de nekem csak az van meg, hogy ott van velem a férjem.

Aztán persze kb. 6 órával a szülés indítása után meglett a baba. Mondták, hogy jól van, és hallottam, hogy sír, de olyan fáradt voltam, hogy minden erőmet össze kellett szedni ahhoz is, hogy egyáltalán meg tudjam nézni, mikor a mellemre tették. 

Kis csúcsfejű cukibogyó. Ő Barnabás.

___________________

*Szerencsére csak ijesztgetésnek jött.